A 12ökoMajom blogot olvasod. Engedd el magad. Száműzz most minden egyéb gondolatot. Helyezkedj el kényelmesen. Szólj a többieknek, hogy ne zavarjanak. Ha kell zárd magadra az ajtót, miközben azt mondod: Ne zavarjatok, a 12ökoMajom blogot olvasom! Nos, mire vársz? Állítsd be a lámpát, úgy ahogy a legjobb. Mi van még? Egészen nyugodtan kiálts, örülj, pattanj fel, öklödet az ég felé emelve: Hogy ez az! Ez igen! Ezt is mi tettük azzá ami, ezt is mi találtuk ki, Magyarok!
Nagy betűvel mondod, hogy Magyarok, nem is mondod, kiabálod, a szád szélesre húzódik, a szájzugod felfelé ível, az arcod kisimul, a szemeid kerekre nyílnak. Újabb jó dolgot olvastál- te tudod: már jól indul, már jól folytatódik, jól végződik a napod. Ha eddig mégis ültél, most lassan kiegyenesedsz, hangosan kimondod, (az ajtó úgyis zárva): szerethető magyar innováció. Fejlesztés- ezt már teljesen átéled. Fenntartható- ennek a szónak a titkát fürkészed, ízlelgeted. De aztán csak olvasol tovább, és ekkor észreveszed, hogy a blog olvasásra késztet, függetlenül a szerzőktől, és attól, amit eddig vártál.
„Anyukám mindig természetesnek vette a saját temetéséről való beszélgetést és meg is mondta, hogy ha ő meghal, hamvasszuk el. Az apukám azonban a téma hallatán rendre bezárkózott, nem tudtuk, hogy mit gondol erről, vagy hogy mit szeretne. ’98 januárjában, az egyik délután anyukám a szokásos ötyét…
