„Anyukám mindig természetesnek vette a saját temetéséről való beszélgetést és meg is mondta, hogy ha ő meghal, hamvasszuk el. Az apukám azonban a téma hallatán rendre bezárkózott, nem tudtuk, hogy mit gondol erről, vagy hogy mit szeretne. ’98 januárjában, az egyik délután anyukám a szokásos ötyét tartotta a barátnőivel a nappalinkban és valahogy a temetésekről kezdtek el beszélgetni. Apukám egyszercsak besétált hozzájuk és annyit mondott: ››Ha meg találnék halni, engem égessetek el!‹‹.
Aznap este, a harmadik szívinfarktusában, meghalt.”
             
Körülbelül másfél hónapja figyeljük Gálfi Sarolta újságíró facebook oldalát, az embert. Név nélküli fénykép, alatta pedig a fényképen lévő gondolatai, élettörténete. Ahogy Sarolta mondja, nem promotál senkit, az oldal célja csak és kizárólag az élet bemutatása. Ezekből válogattunk.  


„Mikor 14 év után véget ért a házasságom, a fiammal eljöttem Beregszászról.
Saját nagy házat gyönyörű kerttel, autót, munkát és vállalkozást hagytam ott, de ma mégis gazdagabbnak érzem magam, mint akkor. Amikor megérkeztünk, bármilyen munkát elvállaltam. Takarítottam, tolmácsoltam, végül az orosz nyelvtudásnak hála, pincérnő lettem egy grúz étteremben.
Rájöttem, hogy nem szabad félni döntéseket hozni, mert bármilyen döntés jó, hiszen az a Sajátom! Nem szabad semmihez sem ragaszkodni! Sem tárgyakhoz, sem személyekhez, sem munkahelyhez, sem városokhoz, sem országokhoz, sem helyzetekhez, semmihez! Az igazi élet íze nem ezekben van. Amik nyomot hagynak a lelkünkben, azok a bennünket körülvevő emberek, illatok, hangok, érzések, élmények, mert ezek által érezzük, hogy élünk. Mit jelent gazdagnak lenni?
Nemrég az egyik vendégtől kaptam két jegyet az Operába. Mivel dolgoztam, csak a fiam tudott elmenni. Le volt nyűgözve. A szünetben felhívott és azt mondta, hogy ott most úgy érzi magát, mintha gazdagok lennénk... És azok is vagyunk! Mozira, utazásra és bármi olyan „hülyeségre” elköltjük a pénzünket, amihez kedvünk van. Ez a gazdagság.”
                              Kép és szöveg: Gálfi Sarolta

"Február 23-án tudtam meg, hogy két hónapom van hátra, leukémiás vagyok. A két hónap leteltével azt mondtam az Istennek, hogy ne tessen haragudni, de még maradnék. Még egy kicsit fociznék a kisfiammal, meg tudja megígértem a feleségnek is, hogy elmegyünk az unokákért abba a kurva óvodába. Van még öröm, mámor itt elég. Maradnék...
És megfogadtam, hogy amíg élek, addig meg nem halok. Addig még haláli jó bulikat csinálok. Néha halálra zabálom magam. Esetleg hullarészeg leszek, vagy félholtra röhögöm magam. Belehalok, ha kikap a csapatom és halálosan szeretem a feleségem... De közben élni fogok!
Kedden csontvelő átültetés vár rám. Azt mondják, transzplantáció után már nem leszek az az ember, aki előtte voltam. Mi marad meg bennünk születésünk óta? Hajunk nő és kihull. Fogunk szintén... A lelkem viszont megmarad és az a fajta szeretet, rajongás, aggódás, féltés, amit kaptam a világtól, egy új testben fog visszatérni."
                              Kép és szöveg: Gálfi Sarolta

„Izgulok a ballagás miatt, mert nem gyakoroltunk eleget! Azért tudom a szöveget, de akkor is kábé csak négyszer gyakoroltunk...”
                              Kép és szöveg: Gálfi Sarolta
                           
„Hároméves korom óta nem látok. Egy daganatos betegség miatt kellett arról dönteni, hogy vagy látok, de meghalok, vagy megvakulok, de teljes életet élhetek.
Én ebben nőttem fel.
Déltől négy óráig vagyok itt. A kutyának is elég ennyi idő, és így marad idő a családomra is. Amikor befejezem a munkámat, veszek a kutyának tápot. Van itt a Nyugatiban egy széfem, oda berakom a cuccomat, a kutya tálkáit, a héliumpalackot és megyek haza. Vonattal járok.
Mindig is vonzódtam a lufikhoz! Ahogy fújják, meg úgy az egészhez... Csak később jöttem rá, hogy mindez azért van, mert egy emlékmorzsa megmaradt abból, amikor még láttam. Egy pici morzsa, ahogy ott lóg a lufi, és ahogy fújódik...
Mára a lufizmus számomra egy életérzés is: szállni egyre feljebb, míg a hélium bírja, szabadon szárnyalni és hinni a csodát, hogy mindig van kiút a sötétségből!”
Kép és szöveg: Gálfi Sarolta

„én úgy képzelem el magam a mindennapokban, hogy szép vagyok... azonban ha szembesülök egy-egy portrémmal, nem ugyanaz a kép köszön vissza, amit a fejemben tárolok... kb. kamaszkorom óta van ez így... nem tudok kibékülni a rólam készült fotókkal! úgy vagyok velük, mint a vásárlás után kapott számlaegyenleget közlő sms-sel: épp csak rápillantok... (vagy még azt sem...), nem nagyon akarok tudomást venni róla...
most viszont elkezdek másokat fotózni, így nem tehetem meg, hogy ne vállaljam a saját arcképemet, akár tetszem magamnak, akár nem...
íme! az ember...
ui. filterezni ér!”
                             Kép és szöveg: Gálfi Sarolta