Minél több a növényi plankton, annál több az állati plankton. Minél több a bálna, annál több a hal és világítórák. Minél több a bálna, annál több a plankton...

Éppen a bálnák után kutattam (nyár eleji állatkerti látogatásom óta rajongok értük), amikor megtaláltam a How whales change climate? című Discovery videót. A rövid, de annál izgalmasabb videó a trófikus kaszkádokkal kezdődik, amely az elmúlt fél évszázad egyik legizgalmasabb tudományos felfedezése, egy olyan ökológiai folyamat, amely a tápláléklánc tetején kezdődik, és egészen az aljáig folytatódik. A Föld minden részén éltek olyan nagytestű vadállatok, akik a tápláléklánc legfelső szintjén álltak, gyakorlatilag ők tartották egyensúlyban az ökoszisztémákat. Mikor ez a megafauna eltűnik, a trófikus kaszkád nevű jelenség folyik le, amelynek során a veszteség következtében a tápláléklánc minden eleme valamilyen változáson megy át. Az óceánban a bálnák állnak a tápláléklánc legfelső szintjén, csakhogy a számuk egyre csökken. Egyes japán politikusok például azzal érvelnek, hogy a bálnák megölése azért hasznos, mert a bálnák halakat és világítórákot esznek, és így még kevesebb élelmiszer elérhető a számunkra. És itt jön a képbe a trófikus kaszkád. Mert ahogy a nagy bálnák száma csökken, úgy csökken a halaké és a világítórákoké is. Azt gondolnánk a számuk nőne, mivel legfőbb ragadozójuk eltűnt, de épp az ellenkezője igaz. Most kiderült, hogy a bálnák nemcsak eszik ezeket az állatokat, de életben is tartják őket. Valójában elősegítik az óceán egész élővilágának fenntartását.
   A bálnák a mélyvízben táplálkoznak, ahol gyakran szuroksötét van, majd visszatérnek a felszínre a fotikus zónába, ahol elegendő fény van a fotoszintézishez. Ott eresztik ki azt, amit a biológusok ürülék csóvának neveznek. Óriási mennyiségű ürüléket. Ezek a csóvák vasban és nitrogénben gazdagok, olyan tápanyagokban, amelyek nagyon ritkák a felszíni vizeken. Ezek a tápanyagok táplálják azokat a növényi planktonokat, amelyek a fotikus zónában, az egyetlen olyan helyen élnek, ahol a növények megélnek. A felszíni víz trágyázása nem az egyetlen dolog, amit a bálnák tesznek. A vízoszlopban fel-le merülve folyton visszarúgják a planktonokat a fotikus zónába, így azoknak több idejük lesz a szaporodásra, mielőtt a mélybe merülnek. Még ma is, amikor a bálnapopuláció jelentősen csökkent, az állatok fel-le mozgása miatt az óceán vízoszlopában függőlegesen keveredő víz mennyisége döbbenetes, durván akkora mint amennyit a világ összes szele, hulláma és árapálya felkever. Minél több a növényi plankton, annál több az állati plankton, amelyből a nagyobb élőlények táplálkoznak. Más szavakkal: minél több a bálna, annál több a hal és világítórák. A történetnek azonban itt nincs vége, mert a növényi plankton nemcsak a tenger állatait táplálja, széndioxidot is elnyel a légkörből, amely végül az óceáni áramlatba merül el. Kivonja a széndioxidot a keringésből, és a mélybe viszi, ahol évezredekig marad. Minél több a bálna, annál több a plankton. Minél több a plankton, annál több széndioxidot von ki a levegőből. Amikor a bálnák történetileg a legnagyobb populációt érték el, mielőtt nagy számban ölték meg őket, minden bizonnyal nekik volt köszönhető, hogy több tízmillió tonna széndioxidot vontak ki a planktonok évente a légkörből. Vagyis a bálnák megváltoztatják az éghajlatot: a nagybálnák visszatérése, ha engedik őket, a geotechnikai tervezés olyan jóságos formája lehet, ami helyreállíthatja azokat a károkat, amiket a tenger és a környezet élővilágában okoztunk.